Wodapalooza élménybeszámoló 3. rész TLDR

Bírói munkám és a tapasztalatok, élmények

Tavaly ősszel nyílt meg a jelentkezés a személyzet számára. Amint értesültem róla egyből bejelentkeztem, lesz ami lesz. Az előző szezonban is beválogattak, de akkor nem jött ki a lépés. Azt írják az oldalukon, hogy 800 helyre 2000 jelentkező volt előző évben.
2019 novemberében a Filthy150-n ugyanazzal a csapatvezetővel és csapatával dolgozhattam, akivel itt is, így már ismertük egymást valamelyeset korábbról. Több európai barát és ismerős volt emellett a csapatban, és a többiekkel is remekül tudtunk együtt dolgozni és hamar összebarátkoztunk.   

Több mint 1000 fős személyzete volt ebben az évben a WZA-nak, aminek a 90 százalékát önkéntesek adták. ~900 ember, 4-5-6 napon keresztül elég keményen melózott a rendezvény sikeréért önkéntes alapon. Csak tippelek, de kb. 150-en voltunk bírók összesen, a Sanctionals csapatban 25-en.

Egy nap kivételével minden reggel 6:30-ra kellett érkezni, és egyből kezdtünk egy létszám ellenőrzéssel és napi check-in-nel a Volunteer HQ-nál. Aztán jöhetett a reggeli, utána volt egy megbeszélés csak a bíróknak, és 11 körül kezdődött mindig az athlete briefing ahol egy mini versenypályán a demo team bemutatott, és a főbírók elmagyaráztak minden részletet a wodokról, majd megválaszolták a felmerülő kérdéseket. Ott voltunk mi is így hallhattuk, amit az atléták kérdeznek, és az azokra adott válaszokat is, így csökkentve az információhiányt vagy torzulást. Nagyon fontos részlet volt, hogy mindent 4-5-ször átbeszéltünk és elmondtak, visszakérdeztek, hogy tuti legyen.

Az első napon a tipikusnak hitt Miami-i perzselő napsütés tett minket és a versenyzőket is próbára, hogy aztán péntek este az eső után a tengerparton vacogva kelljen a Pump sesh tripletben bíráskodni. Az időjárás hektikus volt végig. Esett, majd kisütött a nap, hideg és forróság váltotta egymást, de meg kellett csinálni, nem volt kifogás ezért jöttünk.
Az összes futam nagy élmény volt, de leginkább az estiek voltak azok. A kivetítőkön fényárban jöttek az effektek és a versenyről az infók. A zene és a fények őrült egyvelege volt folyamatosan. Óriási szurkoló tömeg gyűlt össze minden alkalommal a lelátókon. Hatalmas élmény volt így pályán lenni.

A főbírónk viszont azt mondta: Akármekkora a felhajtás, 3 dolog számít. Az atlétád, a sztenderdek és Te magad. Ennyi az egész!

Minden pályához tartozott egy fedett back stage ahol frissítők, székek, naptej, biztonságos placc volt, hogy a cuccainkat lepakolhassuk. Itt volt a sorakozó a futamok előtt és a közbenső eligazítások. Mellettünk ment a közvetítés élőben, és itt volt a scoring asztal is meg minden egyéb funkció, ami kellett a versenyhez. Gyakran vágtak ezen a részen keresztül nagy sztárok is, hogy gyorsabban bejussanak a versenypálya közelébe. Ben Bergeron, Mat Fraser, Brent Fikowski, Katrin, Annie, Games kommentátorok, Buttery Bros folyton jelen volt.

A csapat felépítése és a hierarchia a következőképp nézett ki:

A bírók igazgatója és helyettese fogta össze felülről az összes területet. Ők és a főbíró tartotta a mi eligazításainkat. A főbíró tartotta a versenyzőknek a briefinget és a pályán ellenőrizte a folyamatokat. Volt egy csapatvezetőnk, aki helyettes főbíróként funkcionált a verseny alatt. Tőle kaptunk minden lényeges infót, ő tartotta az előzetes briefingeket és a pályán segítette a munkánkat a visszajelzéseivel. Neki volt két helyettese a csapatban, akik ugyanúgy dolgoztak a pályán, mint mi a többi bíró, viszont tőlük kaptuk a további briefingeket és minden egyéb útmutatást, ami közben felmerült még. Emellett ők végezték a munkarendek és pályabeosztások szervezését. Minden alkalommal, amikor valahol összegyűlt a csapat akkor ők ún. „roll call”-t kértek tőlünk. Mindenki kapott az első napon egy azonosító számot. A „roll call”-nál ezt a számot kellett mindenkinek sorban egymás után hangosan bemondania, ezzel jelezve, hogy jelen van, továbbá ezt a számot írtuk a pontozó lapokra is minden futamban a könnyebb azonosítás végett.

Mindig megmondták hova álljunk, hogy helyezkedjünk, és mikor merre mozogjunk, ezzel is elősegítve a hatékony munkát és uniformitást adva csapatunknak. Így a versenyzők szabadabban tudtak mozogni, a helyszíni és a streamet követő nézők is a lehető legjobb látványt kapták. Rendezetten és profin nézett ki, ahogy 10-20 bíró egyszerre mozog és teszi a dolgát. 

Az elit divízióban mindig előbb a csapat futamok aztán az egyéni futamok következtek hol a női, hol a férfiak kerültek a végére. Mivel mi csak ennek a divíziónak bíráskodtunk, így egy-egy kategóriát legalább kapott mindenki, akiknek bíráskodhatott, de akkor általában az abba tartozó összes futamot lenyomtuk. Ez segített abban, hogy a kategóriánkénti utolsó, legérdekesebb, csúcs futamokra már a lehető legnagyobb rutinnal állhassunk oda, és ha addig valami nem lett volna tiszta, vagy nem ment tökéletesen azt ki tudtuk javítani addigra.

Mivel szinte mindegyik versenypálya kellően nagy méretekkel rendelkezett, így helyszíntől függően csak 3-4-5 futam volt csapatoknak, nőknek és férfiaknak külön-külön. Naponta két wod volt az elitnek, így egyszer kora délután és még egyszer este sötétedés környékén kezdtünk minden nap. Hatalmas felhajtás volt minden futam előtt, és egyre fokozódott, ahogy sorra érkeztek nagyobb és nagyobb nevek a pályára futamonként. Szerencsére mind a 4 napon az összes wodba bekerültem bíráskodni. Volt ahol csak a csapatoknak, vagy csak valamelyik egyéni divíziónak nyílt lehetőségem bíráskodni, de mindegyik futamban maximális figyelemmel kellett dolgozni.

Szombat-vasárnap pedig bekerültem a belső sávokra is, ahol napjaink legnagyobbjai versenyeztek. Fantasztikus élmény volt és hatalmas büszkeség, hogy ott dolgozhattam azokkal a sportolókkal. Kari Pierce, Noah Ohlsen, Sara Sigundsdottir, Travis Williams, Adrian Mundwiler és csapatok közül a Go Wod vagy Romwod MeatSquad. 

Az előző részből kimaradt mint helyszín az "Amphitheater" vagyis az Amfiteátrum.
Ez a helyszín szolgált bemutató helyként és demo pályaként a napi briefingeken.
Hatalmas nézőtér, középen nam túl nagy színpad. Versenyhez alaklmatlan lett volna, viszont a demót itt lenyomni tökéletes. Az amfiteátrum egy szinttel a bemelegítőhelység alatt volt ahová kényelemsen le lehett sételni onnan. A demo team is remek kis csapat volt, és persze minden napra át voltak öltöztetve a vagány born primitve szponzori cuccokba. 2 lány 2 fiú alkották, akik minden feladatot lazán be tudtak mutatni elsődlegesen az atlétáknak, és persze nekünk bíróknak is.
Először ismertették a wodot, aztán a demo team bemutatta a flow-t, végül jöttek a sztenderdek. Kérdések és válaszok mindig a végén ahogy az lenni szokott. Itt hangzott el jópárszor az ikonikus mondat a főbírótól: "Throwdowns dot com precision timing button" :D

A pályára való felvonulás és a pályán való mozgás meg volt tervezve, de itt most ennek nem volt olyan látványos jelentősége, mint némely korábbi versenyen. A lényeg az volt, hogy mindig ellenőrizd, ami történik, nézz jobbra-balra és kövesd amit a többiek csinálnak. Ha mindenki féltérden van, te meg még mindig állsz, akkor valószínűleg nálad van a hiba. Mindig csekkolni kellett a történéseket, azonban segített a sok gyakorlás és drill, amiket átvettünk és megbeszéltünk előre. Általában az MC-k visszaszámláló időjelzéseire kezdtünk mozogni és pozícióba helyezkedni. Fontos szabály és ezt a legtöbb versenyen szigorúan is veszik: ne fuss a pályán. Amikor befut a célba a versenyzőnk, akkor nyugodtan megállva, órával a kézben figyeljük mikor ér célba pontosan, majd higgadt, de határozott lépésben utána megyünk aláíratni a pontozó lapot. Ez teszi még profibbá a versenyeket, ha a személyzet is profin mozog, viselkedik.

Minden wod tartogatott valami különlegeset vagy valami kihívást jelentőt számunkra is. De ezért vállaltuk el a munkát önkéntesen, hogy megcsináljuk amit ránk bíznak feladatot. A hétvége során volt pár érdeksebb, vagy különös, esetleg igencsak nehéz szituáció. Megkatuk a bizalmat és mi hoztuk is a szintet.
A Luce hero wodban amíg az egy kilométert futották addig álldogálhattunk pihenj állásban az állvány alatt, aztán jött 75/100 air squat és újra a futás.

Aztán a Miami Vice alatt elkezdett esni az eső is.Emiatt a döntő futamban visszavették a fejfölötti kitörést elől tartásban kitörésre. Persze miután feltörölték a vizet. De az igazán jó az volt, hogy a bringa kijelzője azon a pályán ahol én voltam pont árnyékban volt és ez este kissé megnehezíti az eredmény követését, plusz a bringa puha szivacson volt, amin úgy járt jobbra balra, hogy attól sem lett könnyebb leolvasni, hol jár épp a kalória számláló. Mivel az utolsó öt ismétlést/kalóriát kézzel mutatni kell, így amennyire csak lehetett közel kellett hajolni az atlétához. Ebben benne volt hogy összefejelünk, vagy belém ütközik a hajtó keze, ha látni akarom mennyi van még hátra. Aztán mikor elérték a 10 kalóriát és kétszámjegyű lett az érték az már elég volt, hogy tudja az ember hol is tartunk.

A Pace Race egyik futamában valami probléma okán a versenyzőm kijelzőjén nem jelent meg a többi versenyző hajója , így a szemközti JumboTron kijelzőn kellett követni az eseményeket. És a távolban figyelni hogy hogy áll a versenyző épp, majd rögzíteni, hogy mennyi métert is evezett pontosan amikor utólérte a pace boat. Ez hozott némi izgalmat a számunkra egyébként eseménytelen, és szinte a legvégéig unalmasnak mondható wodban.
Este a Pump Sesh Tripletben nehéz volt koncentrálni a folymatos hideg szélben pólóban rövidgatyában, na meg akkor hangkavalkád volt a pályán hogy teli torokból üvöltve a no repet is nehezen vették a lapot az atléták. De ezt is megoldottuk, túléltük.

Szombaton a Shark Bait jött az úszással és jelentős mennyiségű egylábas guggolása tette izgalmassá a munkánkat. Sok no rep-et kellett kiosztani a kapkodás és az elégtelen mozgástartomány miatt is, de ami nem érvényes az nem az.

Szombat este jött el az én időm és megkaptam a lehetőséget, hogy a belső pályákon dolgozzak az egész esti wodban a Nine Livesban. Ebben egy pillanatnyi unalom sem volt. Mindkét blokkban, minden perc kezdetén az állványnál 9 ismétlés huzi aztán toes to bar majd a maradék időben jött a súlyemelés. Snatch majd Clean and Jerk. Oda-vissza percenként jöttünk mentünk. Nem rohanhattunk a páylán már írtam róla. De a sportolók persze szedték a lábukat, így elég határozott léptekkel kellett követni őket, hogy beérjünk eléjük pozícióba. Ráadásul eltolva voltak a páylákon a versenyzők így arra is figyelni kellett  ne zavard vagy akadályozd a szomszéd pályát és ne bukj fel a sok súlyzó között. A nőknél kari Piercnek bíráskodhattam ebben a wodban, míg férfi utolsó futamban kerültünk egy pályára Noah Ohlsen-nel. Mikor bemondták a pálya számot amin álltam és míg utána a kommentátor kis hatásszünetet tartott, és már tudtam, hogy valaki nagy név fog ide érkezni, hát egy örökkévalóságnak tűnt az az idő. Tudtam hogy most valaki olyan jön aki legjobbak közt is a top mezőny tagja. És ott kell majd helyt állni 14 percen keresztül a kamerák, nézők, a főbírók figyelő tekintete előtt. Na és persze az atlétát is kiszolgálni a lehető legjobb munkával. Itt nem lehet vagy legalábbis nem jön ki jól ha hibázik az ember. Izgultam kicsit, bevallom őszintén.

De nem arra gondoltam hogy hibázhatok, hanem előhúztam a határozottságot amivel eddig is túl jutottam a nehéz helyzeteken és kezetrázva bemutatkoztam Noah-nak, aki halál jó fej volt, és kérte, hogy jó hangosan számoljak neki és szóljak, ha nem okés valami. Nem haverkodni járunk oda, hanem bíráskodni, de azért összeütöttük az öklünket, mielőtt nekünk bíróknak jött a vezénylet, hogy irány a kiinduló pozíció a túloldalán a pályának. Aztán visszaszámoltak és elindult az őrület. Darálták az ismétléseket és tettük a dolgunkat. Órisi élmény volt ott lenni, ezekkel a srácokkal dolgozni. Az egész verseny fantasztikus volt, de ezek voltak azok a pillanatok amikért érdemes annyit utazni, küzdeni, várni, tanulni, tapasztalni.

Másnap Tina Hillsen a Down Up-ban szintén bekerültem az összes egyéni futamba, így dolgozhattam újból Sara-val. Kedves volt mert azzal kezdte, hogy ismerős vagyok már korábbról. A Fall Seriesen is odakerültem a csapatához tavaly karácsony előtt. A wod közben itt éreztem azonban igazán, hogy figyelnek. A hátam mögött 3000 ember a belső pályákat figyelte leginkább, mellettem Tia, másik oldalamon Amanda Barnhart. A súlyok durván csörögtek, csattogtak amikor földhöz vágták őket, aztán alig maradt egy kis helyünk, hogy ellenőrizzük a burpeeket. És közben hátrálni a tömeg felé. A súlyzók sem álltak meg a helyükön, gurultak volna előre. Azt is irányítani, segíteni kellett stabilizálni, nehogy bezavarjon a másik atlétának. Szóval izgalmas és idegőrlő volt egyben az a pár perc amit itt pályán töltöttem.

Vasárnap este pedig következett a döntő vagyis a Celebrate Life!

A hangulat, ha lehet még fokozni akkor itt volt a legdurvább. Főleg a női döntő. A csapatoknál ketten voltunk bírók minden palyán és megosztva dolgoztunk. Én egyes pocícióba kerültem így a bar muscle up kivételével minden mást nekem kellett ellenőrizni, a gépeknél mindketten figyeltük a versenyzőket. Csomó szinkron gyakorlat volt amikkel nem mindenki boldogult könnyen, és ilyenkor ez rajtunk csapódik le általában, de a két futam lement szerencsére gond nélkül. Aztán jöttek az egyéni futamok. 

Beesteledett eddigre, és a fények játéka a Flagler páylát igazi futurisztikus arénává varázsolták! Ekkor látszott igazán, hogy a háttérben az Intercontinental hotel oldalán a fényjáték táncoló alakja annak a zenének a ritmusára mozog mint ami itt lent is szólt a pályán. Hihetetlen miket be nem vetnek hogy elkápráztassák a népet! 

A lelátón nem volt egy üres hely sem, és a lépcsők előtt is tömött sorokban kígyóztak az emberek akik még szerettek volna elcsípni pár részletet a verseny csúcspontjából. De ezzel nekünk a pályán nem volt gondunk, mert egy az egyben láthattuk és átélhettük ezt az élményt. Kicsit olyan volt mintha egy break beat discoban lennénk, a stroboszkóp azt hittem kiégeti a szemem, de szerencsére mikor elindult a futam a fények normalizálódtak és mehetett az utolsó nagy veretés. Minden induló megcsinálhatta a döntőt is, nem volt vágás.  Az egyik futamban a srácnak kb. mellkasáig ért a doboz amit át kellett ugrani 20x. Nem haladt túl gyorsan.

Aztán a férfi döntőben Adrian Mundwilert kaptam, akivel már szintén dolgozhattam korábban. Nem ment túl jól ez a wod neki, és ezért nekem érdekes volt a doboza mellett állva számolni, miközben mellőlünk a többiek már vissztekertek az állványhoz a befejező bar muscle upok miatt. Aztán azért nyomott egy nagy hajrát 15 unbroken BMU-pal, de ez sem vigasztalta túlságosan. 

A női döntő aztán megkoronázta a hétvégét hangulatilag. Viszont a legnagyobbak csatájból most kimaradtam, mert ide más beosztásban vonultunk fel, de így is szuper volt ott lenni a pályán és bíráskodni bárki is került a hozzám.

A verseny wodok, a bennük foglalt gyakorlatok és azok variációi csapatoknak és az egyéni versenyzőknek, mint mindig elég széles kört öleltek fel. WZA Wodokat itt böngészhetitek: https://wodapalooza.com/workout/2019-2020-wza-miami-luce/

A flow, vagyis ahogy a wodokat végre kellett hajtani, a látványt és a biztonságot szolgálta, amellett pedig egy rendszert adott versenyzőnek és bírónak egyaránt, amiben hatékonyan lehetett dolgozni. Volt pár új gyakorlat elem és néhány komplexebb sztenderd is kihívások elé állított minket, de a fent vázolt felkészítések és sorozatos csekkolások miatt nem volt komolyabb hiba, vagy gond egyszer sem a verseny alatt. Egymást is segítettük, illetve folyamatos volt a visszacsatolás a munkánkról a vezetők részéről, ami szintén nélkülözhetetlen mindig.

Zárszó

Rengeteg élménnyel és sok új baráttal és hasznos tapasztalattal tértem haza a wodapalooza-ról. Régi ismerősök és jófej társakkal dolgozhattam egy csapatban, nagyszerű vezetők keze alatt.
Köszönöm Thuy-nak a bizalmat hogy beválogatott a csapatába, kevinnek és Sarának, hogy bíztak bennem és beküldtek a sűrejébe. Ez mind nem jöhetett volna össze David, Chris és Henrik vagyis TJL Judges nélkül! Remélem mihamarabb újra találkozhatunk a versenypályán!

Ahogyan Giancarlo elhunyt kollégánk, úgy minden bíró társam, akikkel külföldi útjaim során együtt dolgozhattam pénzt, energiát és időt áldozunk arra, hogy szeretett sportunkban a lehető legmagasabb legyen a versenyek színvonala. De emellett van egy másik fontos tényező. Az hogy hasonló érdeklődésű emberekkel ismerkedhetünk meg, barátságokra teszünk szert, miközben életre szóló élmények érnek minket. Ez az, ami igazán összekovácsolja az embereket. A közösen megélt élmények.

Ezt szeretném átadni, bemutatni nektek és arra buzdítani, hogy gyertek legyetek részesei a versenyeknek, az „ünneplésnek”!

Itthon sokszor lasszóval kell összefogni a versenyzőket, a személyzetről már nem is beszélve. Tele az insta meg a facebook a sok edzés videóval meg új rekordokkal, versenyezni mégis alig hajlandó valaki. Pedig ez a crossfit szerves része. Legyőzni önmagad, vagy másokat, mindenkinél más a prioritás, de próbára tenni magad időnként előnyödre válik. Kipróbálni azokat a képességeket, amiken nap, mint nap dolgozol és látni, hogy van eredménye. Vagy éppen rájönni, hogy min kellene még dolgozni szintén téged fog feljebb emelni. Senki sem szeret utolsó lenni. Nem egy felemelő érzés, persze. De ott a lehetőség, hogy fejlődj és legközelebb bizonyíts magadnak és másoknak is akár!

A személyzet szempontjából más a helyzet. Azok, akik nem feltétlenül akarnak, tudnak versenyezni rendszeresen vagy egyáltalán, attól még részesülhetnek azokból az élményekből, amiket a versenyek tartogatnak számunkra. Ismeritek a sportot, a szabályokat meg lehet tanulni, a rutin pedig jön magától. Az élményeken kívül, rengetegszer hallottam már kritikát a személyzet munkáját illetően szinte minden hazai verseny alkalmával. Hogy mi nem volt jó, ki mit rontott el, vagy hibázott szerinte helyrehozhatatlanul.
Nos, a helyzet az, hogy az ajtó szinte mindig nyitva áll az önkéntesek előtt. Lehet csatlakozni és megmutatni, hogyan lehet jobban csinálni. Minél többen vagyunk annál könnyebb lesz a dolgunk!

#daretobeawesome
#daretobefair

Fotók, videók: Floelit instagram, Wodapalooza facebook